Sziasztok!

Már biztos azt gondoltátok, hogy ez a blog 2 bejegyzés után megszakad... és majdnem igazatok volt, de most vettem a fáradságot és firkantok valamit. A fáradtságot szó szerint lehet érteni, tudnillik a földön ülve, feküdve verem a gépet. A technika és a kinai nyelv állandóan szivat minket. A modemet nem tudjuk máshová pakolni, mint ahol van, azaz a TV-s szekrényen, a legalsó polcán. Vettünk egy Wifit, hogy a lakás bármely pontján tudjunk gépezni, de a kinai leirás nem sokat segitett a beüzemelésben. Egyébként pedig nem értünk hozzá.

No de történnek itt ám más dolgok is. Például tudjuk, hogy a lakóparkban van 24 órás szerviz szolgálat, és egy bezárt ajtót 50 RMB (kb 5 Euro) ellenében két perc alatt kinyitnak. Ennek kideritésében a fiaink segitettek. Belülről eltekerték az ajtó zárját, majd kivülről becsapták. Azt persze nem nézték, hogy kivülről csak kulccsal lehet kinyitni. Kulcs viszont nem volt. De megkapták ők is a magukét. Édesapjuk hosszasan és nem épp indulatoktól mentesen mesélt nekik a felelősségről, a következményekről meg hasonló dolgokról.

Aztán a kishúgom kideritette, hogy dolgozik itt Shenzhenben egy Magyarországon tanult és ezért magyarul igen jól beszélő kinai. Hamarosan felvettem vele a kapcsolatot és kiderült, hogy ő és a Norbi csoporttársak voltak az egyetemen. Kicsi a világ.... Egyébként ő és az itteni ITD szervezte Szily Katalin itteni programját. Amelyen majdnem mi is ott voltunk. De hát a két tündéri gyermekünk unta a várakozást és vijjogtak és fetrengtek a Kempinski Hotel padlószőnyegén. De csak rövid ideig, aztán hazamentünk még mielőtt elkezdődött volna bármi.

Végül egy jó tanács, ha bármikor Kinába akartok jönni, jól teszitek ha előtte megtanultok kinaiul. Beszélni és irni is a biztonság kedvéért. Nap mint nap szembesülnöm kell ezzel. Szeptembertől nagyüzemben tanulom a nyelvet ez már egészen bizonyos. Az angollal itt nem sokra lehet menni. Most már például rutinosan mindenhonnan, ahol járunk igyekszünk valamiféle névjegy kártyát, vagy brossurát, vagy akár csak egy számlát elhozni, amin rajta van a cim. Hogy a taxiban ne szenvedjünk. Azért ez sem mindig garancia. Mielőtt először elmentem itthonról, megkértem a ház előtt álló biztonsági őrt, hogy irja le a cimünket kinaiul. Persze nem értette, hogy mit akarok, de telefonon felhivott valakit, akinek szintén elmondtam a lehető legegyszerűbben angolul, de ő sem segitett. Mentem tovább töretlenül. Próbálkoztam a lakópark főbejárata előtt álló őröknél. Csőd. Végül is a legélelmesebb odahivott egy itt lakó kinait, aki beszélt angolul. Végre valahára megszereztem a cimet. Azóta is a legféltettebb kincsem. Na persze nem mindegyik taxis képes elolvasni. Akkor mutatom az utat. Az is vicces. A paraguayi szomszédasszonyom viszont megtanulta kinaiul a cimünket. Már én is rajta vagyok az ügyön. De persze neki sem 100%-os a siker. A kiejtésen is sok múlik... Amikor a Kempinskibe mentünk hiába mondtuk hogy hotel kempinski. Se kép, se hang. Norbinak kellett navigálni és amikor meglátta a hotelt ragyogó szemmel felkiáltott: Á Hotel kámpinski. Ja barátom, ha csak igy nem.

És ezeket a történeteket vég nélkül folytathatnánk.

De majd legközelebb. Talán ir a Norbi a szakadó esőről, amikor egy taxi sem akad horogra, vagy ha mégis az nem hozza haza és az esernyő feleslegességébe vetett hitéről. Vagy én a kis rohadt szúnyogokról, amik miatt a lábszáram vállalhatatlanul néz ki. És már a srácoknak is elkezdődött a nyári suli, sirással nevetéssel. Szóval folyt. köv. Addig is csók mindenkinek. Dia és a fiúk