FantAsia

Kedves mindenki!

Most, hogy már egy éve itt lakunk, elérkezett az idő, hogy beszámoljunk a kulturális sokkról, amit nap mint nap átélünk.  Vannak pozitiv és persze negativ tapasztalataink, dolgok, amiket megszerettünk, aztán olyanok, amiket megértünk és elfogadunk, vagy nem értjük, de elfogadjuk és hát olyan is akad, amihez életünk végéig se tudnánk hozzászokni.

Ez a bejegyzés kicsit talán csapongó lesz, mindent úgy irok, ahogy az eszembe jut, aztán a Norbi is hozzáfűzi az egyes bekezdésekhez a megjegyzéseit.

A cimben feltett kérdésre egyébként egyértelműen az a válasz, hogy csak nem meglepődni. Ez itt igy természetes. Akkor kezdjük az ernyővel. Itt Kinában a divatos bőrszin a fehér. Ezért aztán napfényes időben több ernyőt látni kinyitva, mint zuhogó esőben. Egyébként mindenféle megoldást kitalálnak a barnulás ellen. Képesek tetőtől talpig beöltözni 40 fokban, de olyat is láttam már, hogy a csajokon poló van, meg egy ujj (tehát egy ujjatlan poló, meg egy polótlan ujj) és ha valahova betérnek az ujjat csak lehúzzák a karjukról, ha kimennek visszahúzzák. Ez igy elég hülyén hangzik és szerintem hülyén is néz ki. Ezenkivül gyakorlatilag minden kenceficében fehéritő adalékanyag van. Ezért oda kell figyelnem, hogy milyen testápolót, naptejet vagy akár tusfürdőt veszünk.  Szolárium is csak egy akad a városban, az is jó drága.

A közlekedés tipikusan az a terület, ahol semmin sem lehet meglepődni. Mielőtt ebbe belemerülnék, megjegyzem, hogy az elmúlt egy év kevés volt arra, hogy megfejtsem a kinai mentalitást, logikát, észjárást, vagy akárhogy is hivjuk. De lehet, hogy ez megfejthetetlen marad számomra. Az élet legtöbb területén ragaszkodnak a szabályaikhoz, mégha azok logikátlannak, irreálisnak, vagy épp teljesen lényegtelennek is tűnnek. Egy rakás példát kerithenénk például Lolcsink útlevele kapcsán, de az majd a következő bejegyzés témája lesz, mert még közel sincs vége a hercehurának. Azért példaként elmondom, hogy a múltkor azért nem kapott a csaj oltást, mert nem volt ott a kiskönyve. Ugyanoda járunk kéthetente, tehát ismernek. Tény, hogy a hülye könyvet otthonhagytam, de megkértem őket előbb adják be a szurit, aztán hazaviszem a babát, rábizom a bébiszitterre, visszaszaladok a könyvvel és mindenki boldog. De nem. A szabály az szabály. Szóval a babával sétáltam és lépcsőztem nem keveset. Aztán tavaly jól megbüntettek minket, amikor átmentünk Hongkongba, de már lejárt az vizumunk, a tartózkodási engedélyünk viszont még nem volt kész. Mindenféle papirokat lobogtattunk, amivel igazoltuk, hogy folyamatban van az engedélyezés. Végül is az ő köztisztviselő kollegáik töketlenkedtek, nekem viszont akkor volt az előre lefoglalt magzatvizelemzésem. Semmi hatás, mert a végeredmény, hogy illegálisan tartózkodtunk az országban 9 napot. Norbinak egy nappal azelőtt lett kész az engedélye. Őt nem büntették meg (nem mintha hiányzott volna), bár ő is illegális volt 8 napig. Tehát a lényeg, hogy egy csomószor úgy érzem a szabályok olyan fogodzók, ami nélkül élni sem birnak.

De aztán... aztán kilépek az utcára és az elméletem összedől. Mert az utakon, ahol tényleg élet-halál kérdése, hogy a szabályokat betartják-e, na ott mindenki megy a feje után. Itt minden - a táblák, a lámpák, az irott és iratlan szabályok - pusztán ajánlások. Annak van előnye és igaza, akinek nagyobb a járműve. Tehát a gyalogos értéke nulla. Még a zebrán is el kell engedni a kanyarodó autókat és figyelni, mert a piroson áthaladókra is számitani lehet. Ez európai ésszel felfoghatatlan és vérlázitó. A fiuk is tanulnak belőle: 360 fokban körülnézni és áthaladás közben káromkodni. Ez van. Autóból ülve viszont belátható, hogy a gyalogosok is megérik a pénzüket. Láttam már az úttest közepén trécselő asszonyokat, akik a bánatnak nem léptek volna fel a járdára, 8 sávos úton keresztül szlalomozó öngyilkos jelölteket. A kedvencem az a néni, aki úgy ment át piros lámpa alatt, hogy közben kötött. Kismotoron utazó felnőtt 3-4 gyerekkel mindennapos látvány. Több méter magasra papirral, hungarocellel vagy egyéb hulladékkal megrakott triciklissel is akárhol találkozhatsz, akár többsávos út legbelső sávjában jöhet veled szembe. Külön fajt alkotnak a taxisok. Nagyjából 25%-uk többé-kevésbé elfogadható, olykor még figyelmes és udvarias is. Az esetek többségében azonban a vadállat kategóriába tartoznak. Napi egy-két satufék volt az átlag, amig taxiztunk. És simán végignézik a kocsiból ahogy egyik kezedben a babával próbálod a babakocsi-monstrumot kiszerencsétlenkedni a csomagtartóból és persze egy kézzel kerekeire állitod. Isteni. Mostanában átszoktunk a dzsipszi taxikra, ők feketén fuvarozzák a népet, valamivel több pénzért, de tiszta az autó és az ember nagyobb biztonságban érzi magát. Itt a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Mint például a  forgalomba való besoroláskor a már a forgalomban lévőknek kell résen lenni, mert a besorolók nem hogy az indexet nem használják, de még körül sem néznek, csak indulnak, vagy a küzdelem, amikor egy kereszteződésnél két sávra három vagy több jármű próbál egyszerre rákanyarodni, és a különböző trükkök, amitől egy pillanat alatt felmegy a pulzus 200-ra.

Minthogy azt tudjátok, imádunk itt lenni és ebben azért nagy szerepük van a kinaiaknak is. Merthogy igazán kedvesek is tudnak lenni. Például amikor pénztárca nélkül mentem boltba (igen tudom, ez annyira én vagyok) és cserébe egy eladó hazakisért, hozta a cekkert és itthon fizettem. Ráadásul annyira előrelátó volt, hogy még visszajáróval is készült. Ha barátságba keveredik itt az ember egy ittenivel, akkor meg tényleg a tenyerükön hordoznak. Van itt egy kedves család, akivel jóban vagyunk és ha akad egy üres hétvégénk csak rájuk csörgünk és indulhatunk is. Mentünk velük kirándulni, antarktiszi óriás pingvineket nézni, akik épp itt vendégeskedtek, pizzériába pizzát sütni. A csajszi meg a barátai tanitottak dimsumot késziteni, de már aprósütemény sütés is volt. Illetve a tartományban levő fő látnivalókról készitett nekem egy pár oldalas angol nyelvű leirást gyakorlatilag két nappal azután, hogy megkérdeztem hova érdemes itt elmenni.

A mindennapjaink is szép lassan adaptálódnak a körülményekhez. A vasárnapi húslevest felváltotta a kinai mindentbele leves, a krumplipürét a rizs, ubisali helyett pedig kinai leveles zöldségeket (ezeknek a nevet sem tudom, randomszerűen válogatok belőlük) eszünk fokhagymás szójaszószos öntettel. Hálisten a fiúk is szeretik, a kiscsaj pedig gyakorlatilag ezen él, neki majd az otthoni lesz idegen. Egyre több gyümölcsöt, zöldséget, ételt próbálunk ki, amiről azt sem tudjuk ki fia borja. Nade a kiszáritott csirkeláb láttán még mindig kiráz a hideg. Kezdem megszeretni a felmelegitett citromos vizet, bár egyre több helyen már hideg vizet adnak jéggel nyugati szokás szerint.

És vannak olyan dolgok is, amiben gyakorlatilag verhetetlenek. Például a kertépités. A legutolsó lakóparknak is ha van kertje, akkor az gyönyörű és rendezett. Valaki mindig dolgozik rajta. Nagyon klassz és megnyugtató sétálgatni benne és nézni, ahogy az itteni öregek tajcsiznak meg mindenfele fura gyakorlatokat végeznek. Ugyanez a helyzet a parkokkal, amibol van rendesen ebben a varosban. Dehát végül is ők találták ki a feng shuit (amit kinaiul fong suéj-nak kell kiejteni). Ez meglátszik a lakásokban, éttermekben, manikürönél, bárakban és egyáltalán szinte mindenhol.

Amit még nagyon imádunk, azok a fodrász, manikürös, masszirozós és társai. Bár vannak lehúzós helyek, a legtöbbjüknél mégis meglehetősen olcsón lehet másfél két órát úgy eltölteni, hogy az ember tényleg kicserélődik utána.

És persze nem hagyhatom ki az ayinkat sem. Ayi-nak hivják azokat a lányokat, nőket, néniket, akik elszegődnek a családokhoz mindenesnek. A mi ayink is főz, mos, vasal, takarit és vigyáz a Lolcsira, hétvégi estéken bébiszitterkedik. És sosincs rossz kedve, sosem mond nemet, imádja a babócát, meg persze a fiúkat is. Mindezt úgy, hogy a saját családját, három gyerekét látja kb. háromszor egy évben. De itt ez egyáltalán nem különleges eset. És bárkit megkérdezhettek, szinte mindenki ezt fogja mondani a saját ayijáról.

Annyi de annyi minden van még, ami beférne ebbe a bejegyzésbe, de most befejezem, hogy legalább ezeket elolvashassátok, aztán majd talán irunk még ezekről.

Puszi mindenkinek

Dia

Kedves barátaink, rokonaink. A cim már nem annyira aktuális, de amikor elkezdtem irni ezt a bejegyzést még az volt. De tényleg. És változatlanul mindenkinek nagyon boldog évet kivánunk. Ha valaki még nem érezné, hogy boldog lenne, az húzzon bele, mert az elslő negyednek már lőttek. Tehát itt a bejegyzés eleje:

Na akkor megpróbálom onnan folytatni, ahonnan jó pár hete abbahagytuk. Először is mindenkinek köszönöm, aki november 26-án ránk gondolt. Mint tudjátok a dolog sikerült. Igaz a guangzhou-i doktorok kissé bizalmatlanná tettek ezzel kapcsolatban, mert amikor megérkeztünk a kórházba és megvizsgáltak, megkérdezték, hogy mit keresek ott. Szülésnek semmi jele nem volt. Ugyhogy még délután bementünk a Norbival a városba körülnézni, sétálni, meg vettünk egy DVD-t is, hogy este legyen mit néznünk. Este kicsit csalódottan tértem nyugovóra, merthogy még akkor sem éreztem semmit. De hajnali fél kettő után már fájásra keltem és öt óra előtt pár perccel kinn is volt a kis hölgy. A szülőszobába már előkerült egy doktornéni is és rögtön be is kapcsolta a TV-t, de nem jutottunk a film végéig. A szülés sima volt mindenféle külső ráhatások nélküli és igen gyors, bár az utolsó fél órában már igencsak szenvedtem. De most már legalább tudom, hogy milyen az igazi szülési fájdalom, merthogy a fiúkkal kevésbé kinlódtam. Aztán persze lehet, hogy még ezt is lehet fokozni. Majd a negyediknél kiderül....:) Nyugi anyukám, ez csak vicc volt.

A kórházban nagyon kényeztettek, étlapról rendeltem a napi ötszöri kaját, minden nap kaptam masszázst, kinai gyógyakármiket a gyorsabb felépülésért és mindennel elláttak, pizsi, papucs, gyereknek pelus, krémek stb, ugyhogy az előkészitett csomagom gyakorlatilag érintetlenül került haza. Végül is a legjobb az volt az egészben hogy négy nap helyett csak hármat kellett ott töltenem. Már hiányoztak a srácok, akiket itthon Jucó mama pesztrált igen ügyesen. A kórházba indulás előtt volt 24 óránk, hogy felkészitsem a napirendre és város(rész)nézést tartottunk (suli, ovi, boltok stb).

Az első három hét a babával nagyon könnyű volt hála a mamának, mert mindent intézett helyettem a szoptatást leszámitva. Ezúton is köszönök mindent. Miután elment, pont kitört a suliban a téliszünet, ami jókor jött, mert mindenféle rutin hiján az első nap éppen délre tudtam a gyerekeket és magamat felöltöztetni és megreggeliztetni. És már kezdhettem is gondolkodni, hogy mi legyen a vacsora...

Két héttel később megérkezett apa, úgyhogy mikor elkezdődött az iskola, volt kinek elvinni a srácokat. Az igazi megmérettetés azután jött, hogy ő is hazautazott. Ekkor persze a Norbi már rég a világ túlsó felén dolgozott, igy rám hárult a reggeli és az esti hajcihő. Egész jól megoldottuk, egyszer sem késtünk a suliból és emberi időben kerültünk ágyba. Igaz én is állandóan beájultam a fiukkal.

És akkor innen most folytatom, amennyire emlékszem

Apa után két héttel, a kinai újévre megérkezett anya is. Őt is sikerült 100 százalékosan kihasználni, 24 órás bébiszitterként és házvezetőnöként egyszerre, mivel a kis fülöpszigeteki segitségem lelécelt. Azért kellemes emlékeket is igyekeztünk hagyni anyuban, ugyhogy az unokázás mellett, megmutattuk neki Hongkongot, voltunk fodrásznál, manikürösnél és lábmasszörnél. És persze volt Lohun is, ahol mindent lehet kapni (bár semmi sem igazi) igen jó áron. Innen öltöznek a fiuk Ralph Lauren polókba, Norbi Armani ingekbe, és én DG pulcsikba. Anyu is megtöltötte az üres böröndjeit.

Febrár közepe óta pedig ötösben (időnként négyesben) éldegélünk. A napi menetrend gyorsan kialakult és mükődik. Találtam egy kinai csajszit, aki jön minden reggel. Ő vigyáz Lolcsira, amig a srácokat suliba visszük. Aztán takarit, mos, vasal és kétszer a héten főz is, tehát tényleg nincs gondom a háztartással. Nagyon gyorsan hozzá lehet szokni a jóhoz. Gondolom, ha vége a kiküldetésnek és visszamegyünk, a visszaszokás nem lesz ilyen gyors és vicces. Apropó kiküldetés, Norbi újabb két évet irt alá, ami azt jelenti, hogy 2011 áprilisáig maradunk, amennyiben az Elcoteq is képes addig fennmaradni.

A gyerekek édesek. Hálisten a fiúk és a kiscsaj között féltékenykedésnek nyoma sincs. Az első hetekben felváltva ringatták. A szoptatás annyira lenyűgözte a Bulcsút, hogy az Ikeás elefántját átkeresztelte elifönt-ről Laurára, és amikor szoptattam, odaült mellém a 'babájával', akinek az ormányát feltuszmákolta a pólója alatt, és ájtatos képpel ő is szoptatott. Nem mindig birtam ki nevetés nélkül. A Domos is egy tündér. Ha Lolcsi elkezd pityeregni és nem tudok odamenni (ez általában a heti rendes palacsinta sütéskor szokott előfordulni, ami mióta itt vagyunk nem maradthatott el), akkor pillanatok alatt jókedvre deriti.

A fiúk a suliban is ügyesek, a múlt héten megvolt a második fogadó óra. Az óvónéni szerint a Bubszi is elkezdett intenziven angolul beszélni és ezzel egyidőben a kis csoporttársaihoz közelebb kerülni. Az önállósága már korábban is tetszett neki. Azóta ezt fokoztuk, már reggel is és délután is egyedül iskolabuszozik. Az önbizalomból sincs hiány, erről ma meg is győzőtt, amikor ma megkérdeztem, hogy ki vág ollóval a legügyesebben, ki énekel a legszebben, ki irja a betüket a legszebben a csoportban. Természetesen 'én' volt a válasz valamennyi kérdésre. Domos tanárnénije is odáig van a fiútól. Szerintem még a tipikus amerikai lelkesedése (minden wow, great, amazing stb) nélkül is elégedett vele. Nekem azt tanácsolta, hogy otthon csináljunk mindent úgyanúgy ahogy addig, akárhogy is csináljuk, mert a gyerek ugy szuper, ahogy van. 

Az én kinai tanulmányaim is újra elkezdődtek, vagy folytatódtak február közepén. Már egész jól beszélek, persze csak alap dolgokról, viszont gyakorlatilag semmit sem értek. És ez borzasztó. De ha három szónál hosszabb mondatok hallok, képtelen vagyok felfogni. Tök gyorsan beszélnek és sose tudom, hogy hol kezdődik egy szó és hol fejeződik be. Ergó nem tudom, hogy miről van szó. Még akkor sem, ha elvileg minden szót ismerek a mondatból. Szóval még mindig nem kinai kompatibilis a fülem.

A társasági életünk is kezd visszatérni. Egy héten kétszer jógázok a lányokkal, és kéthetente egy csajbulit rendezünk. A magyar kolónia is összejár, havonta egyszer-kétszer közös vacsit tartunk, ahol általában mindenki megjelenik (ami kb 12 főt jelent).

Nagyjából ennyit akartam irni. Illetve még az útlevél körüli hercehurcáról, de az megér egy külön történetet. Legyen elég előzetesen csak annyi, hogy a magyar bürokráciánál talán csak a kinai gyatrább. Tehát a kettőt kombinálni igazi sorscsapás, és még mindig nincs a babócának útlevele, pedig már négy hónapos múlt...

Mindenkinek a legjobbakat. Képek a szokásos helyen. Időnként frissitem. 

Jó pár megrovó komment után magam is jegyzek pár sort az amúgy nem izglommentes életünk részleteiről. Hála istennek azért Dia is segit ezen bejegyzés megirásakor. Az októberi hónapot gyakorlatilag a levegőben töltöttem, két hét leforgása alatt ötször váltottam kontinenst. Szeretek utazni, de azért a jóból is megárt a sok. Akkor kezdtem úgy érezni, hogy valami nem stimmel, amikor HKG felé hazamenet délután hatkor tört rám a ‘’reggeli’’ merevedés, ami jelezte, hogy szervezetem nem tud lépést tartani velem. Röviden összefoglalva az utazásom élményeit Juarezben a drogkartelek továbbra is irtják egymást, év eleje óta 1800-an haltak meg nem túl barátságos körülmények között. Ez egyébként több, mint amennyi amerikai katona meghalt Irakban. Most a savban mártás, torokátvágás, illetve a hidra felakasztás a menő, szóval egy sima ötvengolyós halállal már be sem lehet kerülni a Juarezi helyi újságba az El Diario-ba. A helyi futbal csapat kiemelt szurkolóivá avanzsáltuk magunkat a Gáborral (Schreck), miután kilátogattunk a juarezi INDIOS meccsére. Öt zsinórban elvesztett meccs után, a mérkőzés, amit megnéztünk 0-1 ről felállt a hazai csapat, leirhatatlan ünneplés csak akkor kezdődött, amikor a 94. percben megszereztük a győzelmet jelentő második gólt. Ezt a helyi közönség azzal ünnepelte, hogy a kezében lévő 1 literes sört a levegőbe dobta, biztositva hogy mindenki sörtől elázott legyen. Egy pillanatra olyan volt az egész, mintha egy részeg kifogta volna az aranyhalat és a kivánsága az lett volna, hogy eső helyett sör hulljon az égből. Inkább borivónak mondom magam, de ez gyönyörű volt.

Brazilia gyors volt, de annál kimeritőbb, úgy érzem minden erőfeszitésem ott hiábavaló. Amit megbeszélünk valahogy sosem valósul meg úgy ahogy szeretném, akkor meg pláne nem. Magyarországon jó volt otthon lenni pár napot és újra stif-it enni, meg találkozni az ismerősökkel. Sokszor gondoltam is az otthonlétemre, főleg amikor az autóbérlésről a számlát úgy kb. 10 e-mail, és kb. 20 telefon után sikerült is elküldeni a Budget-os magyar különitménynek.

Most hogy a célegyenesbe értünk nagycsaládosilag, lemondtam minden utat és elkezdtünk összpontositani Laurára. Azt már biztos tudjátok, hogy végülis Laura Kinában fog születni, mivel (egy újabb jó dolog magyarként létezni a világban) az útlevelének elintézése kb. félévet vesz igénybe, igy a HKG-ban szülést el kellett vessük.

És ezen a ponton átveszem a billentyűzetet a férjemtől és pár megnyugtató mondatot hozzáfűzök. Még egyben vagyunk, de remélem hogy a több tucat Magyarországról és ugyanennyi Shenzhenből induló energiaáramlásnak is köszönhetően három nap múlva már karjainkban tarthatjuk a kislányunkat. A babaváró előkészületek zötyögösen, de azért haladnak. Ágya már össze van szerelve, igaz a saját kezű pácolás hagy némi kivetni valót maga után. Mentségemre legyen mondva én már csak korrigálni tudtam (azt is csak alig) azt, amit imádott férjem kontárkodott. A pelenkázó még vár a sorsára, adok még egy esélyt Norbinak, hogy bizonyitson. Babakocsi beszerezve, a fiúk le is tesztelték. Még adósok vagyunk egy kiskáddal és egy autósüléssel, ez már lehet, hogy Norbira hárul, amig a kórházban leszünk. Ruha ügyileg még nem teljes a kelengye, mivel az itteni divat nem egyezik az izlésemmel. Itt a gyerekekre, babáktól a totyogós korosztályig olyan nadrágot illetve rugdalozót adnak, aminek a hátsó fertálya fel van hasitva. Ezzel is megkönnyitve a pisilést. Mert pelust csak ritkán adnak rájuk. Ez persze környezetbarát, amivel egyetértek, de avval már kevésbé, hogy a szükségüket a gyerekek ott intézhetik, ahol éppen éri őket (járda közepén, bevásárlóközpontban, buszon stb).

Mostanra ennyi, de hamarosan újra jelentkezünk ötösben.

Puszi mindenkinek. Ne feledkezzetek meg a szerda reggeli energiaátvitelről.

Farkasék

Sziasztok! Kicsit késve, de folytatom a blogunkat. Bár alig 10 nap és vége van az októbernek, itt csak nem akar beköszönteni az ősz. Még mindig 30 fok körüli a hőmérséklet, csak már nincsenek esős napok. Élvezzük ennek valamennyi előnyét és próbáljuk túlélni a hátrányait: nyári ruhákban járunk, még mindig paradicsom izű paradicsomot eszünk, ha tehetjük uszodázunk, de továbbra is izzadunk, mert azért a páratartalom is jó magas, és küzdünk a szúnyogokkal.

Addig még irunk. Mindenkinek sok puszit küldünk: Farkasék

Szinte hihetetlen, hogy újra eltelt két hét, nagyon gyorsan repülnek a napok itt.

A múlt héten a dimsam főzés jól sikerült a kínai szomszédoknál. A lányuk a Bubus csoporttársa az oviban. Nagyon kedvesek és sokat tudnak majd segíteni a kínai tanulásban, ha már lesz valamennyi tudásom. Próbálkoztam néhány mondattal, de rendre besültem. Mondtam kínaiul, aztán csak rázták a fejüket, hogy ez nem jelent semmit, utána elmondtam angolul, majd ők kínaiul. Szerintem tök ugyanúgy, mint én, de ezek szerint mégsem. Azért van sikerélmény is. A taxiban már egész jó százalékban megértik, ha azt mondom, hogy jobbra kanyarodni, balra kanyarodni vagy megállni. Ha viszont mégsem, akkor gáz van, mert akkor általában túlfutunk a kereszteződésen vagy a célvonalon.

Puszi mindenkinek.

Hello mindenkinek!

Sziasztok!

Már biztos azt gondoltátok, hogy ez a blog 2 bejegyzés után megszakad... és majdnem igazatok volt, de most vettem a fáradságot és firkantok valamit. A fáradtságot szó szerint lehet érteni, tudnillik a földön ülve, feküdve verem a gépet. A technika és a kinai nyelv állandóan szivat minket. A modemet nem tudjuk máshová pakolni, mint ahol van, azaz a TV-s szekrényen, a legalsó polcán. Vettünk egy Wifit, hogy a lakás bármely pontján tudjunk gépezni, de a kinai leirás nem sokat segitett a beüzemelésben. Egyébként pedig nem értünk hozzá.

No de történnek itt ám más dolgok is. Például tudjuk, hogy a lakóparkban van 24 órás szerviz szolgálat, és egy bezárt ajtót 50 RMB (kb 5 Euro) ellenében két perc alatt kinyitnak. Ennek kideritésében a fiaink segitettek. Belülről eltekerték az ajtó zárját, majd kivülről becsapták. Azt persze nem nézték, hogy kivülről csak kulccsal lehet kinyitni. Kulcs viszont nem volt. De megkapták ők is a magukét. Édesapjuk hosszasan és nem épp indulatoktól mentesen mesélt nekik a felelősségről, a következményekről meg hasonló dolgokról.

Aztán a kishúgom kideritette, hogy dolgozik itt Shenzhenben egy Magyarországon tanult és ezért magyarul igen jól beszélő kinai. Hamarosan felvettem vele a kapcsolatot és kiderült, hogy ő és a Norbi csoporttársak voltak az egyetemen. Kicsi a világ.... Egyébként ő és az itteni ITD szervezte Szily Katalin itteni programját. Amelyen majdnem mi is ott voltunk. De hát a két tündéri gyermekünk unta a várakozást és vijjogtak és fetrengtek a Kempinski Hotel padlószőnyegén. De csak rövid ideig, aztán hazamentünk még mielőtt elkezdődött volna bármi.

Végül egy jó tanács, ha bármikor Kinába akartok jönni, jól teszitek ha előtte megtanultok kinaiul. Beszélni és irni is a biztonság kedvéért. Nap mint nap szembesülnöm kell ezzel. Szeptembertől nagyüzemben tanulom a nyelvet ez már egészen bizonyos. Az angollal itt nem sokra lehet menni. Most már például rutinosan mindenhonnan, ahol járunk igyekszünk valamiféle névjegy kártyát, vagy brossurát, vagy akár csak egy számlát elhozni, amin rajta van a cim. Hogy a taxiban ne szenvedjünk. Azért ez sem mindig garancia. Mielőtt először elmentem itthonról, megkértem a ház előtt álló biztonsági őrt, hogy irja le a cimünket kinaiul. Persze nem értette, hogy mit akarok, de telefonon felhivott valakit, akinek szintén elmondtam a lehető legegyszerűbben angolul, de ő sem segitett. Mentem tovább töretlenül. Próbálkoztam a lakópark főbejárata előtt álló őröknél. Csőd. Végül is a legélelmesebb odahivott egy itt lakó kinait, aki beszélt angolul. Végre valahára megszereztem a cimet. Azóta is a legféltettebb kincsem. Na persze nem mindegyik taxis képes elolvasni. Akkor mutatom az utat. Az is vicces. A paraguayi szomszédasszonyom viszont megtanulta kinaiul a cimünket. Már én is rajta vagyok az ügyön. De persze neki sem 100%-os a siker. A kiejtésen is sok múlik... Amikor a Kempinskibe mentünk hiába mondtuk hogy hotel kempinski. Se kép, se hang. Norbinak kellett navigálni és amikor meglátta a hotelt ragyogó szemmel felkiáltott: Á Hotel kámpinski. Ja barátom, ha csak igy nem.

És ezeket a történeteket vég nélkül folytathatnánk.

De majd legközelebb. Talán ir a Norbi a szakadó esőről, amikor egy taxi sem akad horogra, vagy ha mégis az nem hozza haza és az esernyő feleslegességébe vetett hitéről. Vagy én a kis rohadt szúnyogokról, amik miatt a lábszáram vállalhatatlanul néz ki. És már a srácoknak is elkezdődött a nyári suli, sirással nevetéssel. Szóval folyt. köv. Addig is csók mindenkinek. Dia és a fiúk 

Kedves Mindenki,

billentyűzetet ragadok most már én is. Egyből az első héten Koreába vezényeltek, ami nem éppen a legjobbkor jött hiszen még szinte meg sem érkeztünk. Koreában nem működnek a GSM telefonok, igy a sebtében vásárolt 2000 forintos telefonommal nem igazán tudtam a kapcsolatot tartani a Diával. Igy tovább romlott a creditem a Diánál, amit maximum csak azzal tudnék kiegyenliteni, ha végig nézném vele az elkövetkező húsz év műkorcsolya vb-jét. Credit állományomba bele gondolva, most jut csak eszembe, hogy nem sokára foci eb.

Na de vissza Koreába. Korea nagyon klassz, Seoul igazi ázsia nagy város, de Európai szemmel is abszolút élvezhető, mondtam is a Diának, hogy tudnék ott élni, erre Dia fejéhez kapott, és megkérdezte, hogy mennyire vegye komolyan a kicsomagolást. Koreában az organikus fejlődés hivei az emberek. Egy újpestnyi városrészt épitenek most a semmi közepén, a fele már kész de még nem költöznek be az emberek, furcsa látvány több száz húszemeletes lakóépületet látni, úgy hogy teljesen üresen áll. Mint a helyi kollégától meg tudtam Koreában nincs olyan, hogy lakás bérlés, hanem deposit-zás van. Vagyis sok lakást úgy lehet bérelni, hogy le kell tenni kb. 20-30M -i forintot, és amikor kiköltözöl visszakapod az összeget amit letettél a beköltözésnél.

A koreiaik nagyon büszke népség, patrióták a szó legjobb értelmében. Csak koreai autót látni az utcákon, nem mintha nem engedhetnének meg német autót, de nem vesznek mert azzal nem támogatnák a hazai gazdaságot. Ha hiszitek, ha nem van olyan autó márka, hogy Samsung, illetve egy olyan terepjáró márka, ami megintcsak kifejezi édesen naiv hazfiasságukat, a KORANDO, ami a ''Korea can do''-ból eredezendő.

Amikor kinnt voltam, már már utcai összecsapásokba torkolott a koreai kormánynak az a rendelete, hogy feloldja az 5 éve bevezetett USA marha hús import tilalmat. Több tizezer ember vonult fel napokig az utcákon, ez ellen tiltakozni. Magam előtt van a kép, hogy a békásmegyeri kisnyugdijasok élő falat alkotva elindulnak a parlament elé, követelve a szlovák csirkefarhát behozatalának megtiltását még ha fele annyiba is kerül.

Elmentünk egy tradicionális Koreai étterembe anap végén. A felállás 4 koreai, 1 brazil, plussz jómagam. A dolog akkor kezdett gyanus lenni, amikor a foglaljatok helyet annyit jelentett, hogy ülj le a seggedre a földre, hülye gyerek. Ezzel nem is lett volna baj, de törökülésben is bőven az asztal fölött volt a lábam. Ezt azzal toroltam meg, hogy belementem, hogy leveszem a cipőm. A koreai kajában az a különleges, hogy valami elemi perverziótól vezérelve mindent annyira csipősen készitenek el, hogy már ránézésre is izzadsz tőle mint rossz kislány a templomban, és amikor már mindenki könnyezik kérnek egy kis paprikát csak úgy vagányságból. Egy kivétel van, a tofus hinár leves, ami után viszont mondtam mindegy csak csipjen. Amikor már a rothasztott káposztán is túl voltunk, csipős lóretekkel, illetve lótusz gyökérrel spékelve, akkor mondtam, hogy én elszivnék egy cigit. Ez már csak azért is kellett, mert a lábam zsibbadását hallani lehetett, illetve a rothasztott káposzta és hináros tofu leves olyan biokémiai reakciókat inditott el bennem, aminek megtapasztalására úgy gondoltam még nincsenek felkészülve. Mire visszatértem éppen egy beszélgetésbe csöppentem, hogy igen a koreaiak is bizony szeretik a kutyahúst. Amúgy általánosságban el lehet mondani minnél gusztutalanabb valami, annál menőbb, illetve aranyáron el lehet adni. Ekkor fogalmazoódott meg egy a Zámbó család még élő tagjainak, illetve Kieszel Tünde ázsia turnéjának ötlete, amivel egy komolyabb vagyonra lehetne szert tenni. A vacsi után a bajszom alatt odasúgtam a brazil kollegának, milyen durva, hogy ezek kutyahúst esznek. Mire a kolléga megkérdezte, emlékszem e arra tányérra, amiből szinte csak én ettem. Kérdeztem miért, mire azt mondta vau-vau. Vazzeg... na igy ettem én kutyahusit.... 

 Norbi

Nyihao! Kedves családunk, rokonaink, barátaink!

Sikeresen megérkeztünk Shenzenbe, idestova 12 nappal ezelőtt. Az utazás viszonylag simán lezajlott. Kis bakik persze akadtak. Még Ferihegyen kiderült, hogy kevés váltόruhát pakoltam a fiuknak, Domos füle még mindig nem viseli a landolást és persze kizárόlag felváltva aludtak, ami azt is jelentette, hogy én viszont egyáltalán nem. Végül is pont 24 όrával a felszállás után már a shenzheni lakásunkban voltunk. Norbinak már másnap dolgozni kellett menni, ezért a fiukkal egyedül fedeztük fel a környéket. Minden nap egy kicsit messzebbre merészkedtünk. Eleinte csak a lakόparkot és a szűk környezetét. Itt nagyon szép minden, a párás, meleg, esős időnek köszönhetően a növényzet buja es gyönyörű zöld. Csobbantunk egyet a medencében, majd kiprόbáltuk a konditermet. Na ez a szabadban van a medencék mellett és először azt hittem, hogy a játszόtér. Kb. a negyedik "játék" után jöttem rá, hogy ez maga a konditerem. Gyanús volt, hogy semmi sem passzolt a srácok méretéhez. Persze van igazi játszόtér és rengeteg gyerek. Sajnos nekik még tart az ovi, meg a suli, úgyhogy csak délután tudnak a fiúk bandázni. Két hét múlva kezdődik a nyári suli, ahova már a mi fiaink is járni fognak, az jόt tesz nekik barátkozás, játék, és persze nyelvtanulás szempontjábόl. A hétvégeket a lakás felszerelésével töltjük, mivel csak bútorok vannak. Tányérok, poharak, ágyneműk, aprόságok beszerzése a jelenlegi program. Mindenki megnyugtatására a shenzheni IKEAban is lehet enni svéd húsgolyόt.

Mostanra ennyi is elég, ígérem írok sokat a kínaiakrόl, a kajákrόl, a sulirόl, a szomszdainkrόl, a szúnyogokrόl, az életünkről, mert élményekben már mostanáig is bőven kijutott. Addig is legyetek jόk, puszilunk mindenkit.

Dia és a fiúk