Kedves barátaink, rokonaink. A cim már nem annyira aktuális, de amikor elkezdtem irni ezt a bejegyzést még az volt. De tényleg. És változatlanul mindenkinek nagyon boldog évet kivánunk. Ha valaki még nem érezné, hogy boldog lenne, az húzzon bele, mert az elslő negyednek már lőttek. Tehát itt a bejegyzés eleje:

Na akkor megpróbálom onnan folytatni, ahonnan jó pár hete abbahagytuk. Először is mindenkinek köszönöm, aki november 26-án ránk gondolt. Mint tudjátok a dolog sikerült. Igaz a guangzhou-i doktorok kissé bizalmatlanná tettek ezzel kapcsolatban, mert amikor megérkeztünk a kórházba és megvizsgáltak, megkérdezték, hogy mit keresek ott. Szülésnek semmi jele nem volt. Ugyhogy még délután bementünk a Norbival a városba körülnézni, sétálni, meg vettünk egy DVD-t is, hogy este legyen mit néznünk. Este kicsit csalódottan tértem nyugovóra, merthogy még akkor sem éreztem semmit. De hajnali fél kettő után már fájásra keltem és öt óra előtt pár perccel kinn is volt a kis hölgy. A szülőszobába már előkerült egy doktornéni is és rögtön be is kapcsolta a TV-t, de nem jutottunk a film végéig. A szülés sima volt mindenféle külső ráhatások nélküli és igen gyors, bár az utolsó fél órában már igencsak szenvedtem. De most már legalább tudom, hogy milyen az igazi szülési fájdalom, merthogy a fiúkkal kevésbé kinlódtam. Aztán persze lehet, hogy még ezt is lehet fokozni. Majd a negyediknél kiderül....:) Nyugi anyukám, ez csak vicc volt.

A kórházban nagyon kényeztettek, étlapról rendeltem a napi ötszöri kaját, minden nap kaptam masszázst, kinai gyógyakármiket a gyorsabb felépülésért és mindennel elláttak, pizsi, papucs, gyereknek pelus, krémek stb, ugyhogy az előkészitett csomagom gyakorlatilag érintetlenül került haza. Végül is a legjobb az volt az egészben hogy négy nap helyett csak hármat kellett ott töltenem. Már hiányoztak a srácok, akiket itthon Jucó mama pesztrált igen ügyesen. A kórházba indulás előtt volt 24 óránk, hogy felkészitsem a napirendre és város(rész)nézést tartottunk (suli, ovi, boltok stb).

Az első három hét a babával nagyon könnyű volt hála a mamának, mert mindent intézett helyettem a szoptatást leszámitva. Ezúton is köszönök mindent. Miután elment, pont kitört a suliban a téliszünet, ami jókor jött, mert mindenféle rutin hiján az első nap éppen délre tudtam a gyerekeket és magamat felöltöztetni és megreggeliztetni. És már kezdhettem is gondolkodni, hogy mi legyen a vacsora...

Két héttel később megérkezett apa, úgyhogy mikor elkezdődött az iskola, volt kinek elvinni a srácokat. Az igazi megmérettetés azután jött, hogy ő is hazautazott. Ekkor persze a Norbi már rég a világ túlsó felén dolgozott, igy rám hárult a reggeli és az esti hajcihő. Egész jól megoldottuk, egyszer sem késtünk a suliból és emberi időben kerültünk ágyba. Igaz én is állandóan beájultam a fiukkal.

És akkor innen most folytatom, amennyire emlékszem

Apa után két héttel, a kinai újévre megérkezett anya is. Őt is sikerült 100 százalékosan kihasználni, 24 órás bébiszitterként és házvezetőnöként egyszerre, mivel a kis fülöpszigeteki segitségem lelécelt. Azért kellemes emlékeket is igyekeztünk hagyni anyuban, ugyhogy az unokázás mellett, megmutattuk neki Hongkongot, voltunk fodrásznál, manikürösnél és lábmasszörnél. És persze volt Lohun is, ahol mindent lehet kapni (bár semmi sem igazi) igen jó áron. Innen öltöznek a fiuk Ralph Lauren polókba, Norbi Armani ingekbe, és én DG pulcsikba. Anyu is megtöltötte az üres böröndjeit.

Febrár közepe óta pedig ötösben (időnként négyesben) éldegélünk. A napi menetrend gyorsan kialakult és mükődik. Találtam egy kinai csajszit, aki jön minden reggel. Ő vigyáz Lolcsira, amig a srácokat suliba visszük. Aztán takarit, mos, vasal és kétszer a héten főz is, tehát tényleg nincs gondom a háztartással. Nagyon gyorsan hozzá lehet szokni a jóhoz. Gondolom, ha vége a kiküldetésnek és visszamegyünk, a visszaszokás nem lesz ilyen gyors és vicces. Apropó kiküldetés, Norbi újabb két évet irt alá, ami azt jelenti, hogy 2011 áprilisáig maradunk, amennyiben az Elcoteq is képes addig fennmaradni.

A gyerekek édesek. Hálisten a fiúk és a kiscsaj között féltékenykedésnek nyoma sincs. Az első hetekben felváltva ringatták. A szoptatás annyira lenyűgözte a Bulcsút, hogy az Ikeás elefántját átkeresztelte elifönt-ről Laurára, és amikor szoptattam, odaült mellém a 'babájával', akinek az ormányát feltuszmákolta a pólója alatt, és ájtatos képpel ő is szoptatott. Nem mindig birtam ki nevetés nélkül. A Domos is egy tündér. Ha Lolcsi elkezd pityeregni és nem tudok odamenni (ez általában a heti rendes palacsinta sütéskor szokott előfordulni, ami mióta itt vagyunk nem maradthatott el), akkor pillanatok alatt jókedvre deriti.

A fiúk a suliban is ügyesek, a múlt héten megvolt a második fogadó óra. Az óvónéni szerint a Bubszi is elkezdett intenziven angolul beszélni és ezzel egyidőben a kis csoporttársaihoz közelebb kerülni. Az önállósága már korábban is tetszett neki. Azóta ezt fokoztuk, már reggel is és délután is egyedül iskolabuszozik. Az önbizalomból sincs hiány, erről ma meg is győzőtt, amikor ma megkérdeztem, hogy ki vág ollóval a legügyesebben, ki énekel a legszebben, ki irja a betüket a legszebben a csoportban. Természetesen 'én' volt a válasz valamennyi kérdésre. Domos tanárnénije is odáig van a fiútól. Szerintem még a tipikus amerikai lelkesedése (minden wow, great, amazing stb) nélkül is elégedett vele. Nekem azt tanácsolta, hogy otthon csináljunk mindent úgyanúgy ahogy addig, akárhogy is csináljuk, mert a gyerek ugy szuper, ahogy van. 

Az én kinai tanulmányaim is újra elkezdődtek, vagy folytatódtak február közepén. Már egész jól beszélek, persze csak alap dolgokról, viszont gyakorlatilag semmit sem értek. És ez borzasztó. De ha három szónál hosszabb mondatok hallok, képtelen vagyok felfogni. Tök gyorsan beszélnek és sose tudom, hogy hol kezdődik egy szó és hol fejeződik be. Ergó nem tudom, hogy miről van szó. Még akkor sem, ha elvileg minden szót ismerek a mondatból. Szóval még mindig nem kinai kompatibilis a fülem.

A társasági életünk is kezd visszatérni. Egy héten kétszer jógázok a lányokkal, és kéthetente egy csajbulit rendezünk. A magyar kolónia is összejár, havonta egyszer-kétszer közös vacsit tartunk, ahol általában mindenki megjelenik (ami kb 12 főt jelent).

Nagyjából ennyit akartam irni. Illetve még az útlevél körüli hercehurcáról, de az megér egy külön történetet. Legyen elég előzetesen csak annyi, hogy a magyar bürokráciánál talán csak a kinai gyatrább. Tehát a kettőt kombinálni igazi sorscsapás, és még mindig nincs a babócának útlevele, pedig már négy hónapos múlt...

Mindenkinek a legjobbakat. Képek a szokásos helyen. Időnként frissitem.